Őszi faültetés

Habár az ősz elég későn válik a növények számára is "éjszakává" (amikor is lehet őket mozgatni, macerálni, átültetni stb.), mégis úgy döntöttünk, hogy megkockáztatunk egy szabadgyökerű díszfaültetési akciót. Ha már így alakult, akkor nem is kevesebb, mint 70 csemetét terveztünk az alábbi fajtákból: magas kőris, bükk, kocsánytalan tölgy, kocsányos tölgy, közönséges gyertyán, nagylevelű hárs, kislevelű hárs - mindegyikből 10-10 db-ot.

Amúgy kicsit nehéz találni ilyen fákat, ugyanis a kertészetekben 90%-ban a sztenderd (vagyis túltenyésztett) gyümölcsfák, maradék 10%-ban pedig (drága és szerintem kicsit túl is szabdalt) földlabdás fák vannak; erdészeti csemetekereskedésekben pedig 1000 db a minimum... Végülis aztán év közben találtunk egy helyet siklóson, ahol vállalják, hogy hoznak "ilyen" csemetéket is, egészen baráti áron. Nem a weboldalukat, hanem inkább a facebook oldalukat kell keresni, bár lehet hogy jobb telefonálni inkább.

Belegondolva, utólag, talán tényleg kicsit sokat vállaltunk egy napra, ezért is köszönjük külön Botka Ildinek és ifj. Ficzek Ferencnek, hogy vállalták az olykor kaszkadőrfeladatokkal is társuló ültetést:)

Konyha

Fel sem merült igazán, hogy ha egyszer nekiállunk a ház lakóházzá alakításának, akkor melyik helyiség lesz az első. A konyha (egykori nevén pitvar) csak úgy kínálta magát, "csábító" pink rózsaszín diszperzit festésű falával. Megsajnáltuk szegény vályogfalat a műanyagfestés alatt, ezért szép lassan nekiállítunk lekaparni róla a felső réteget. Nem kaparóval, nem spatulyával, hanem a legalkalmasabb eszköznek a véső bizonyult. Dühítően lassú folyamat kezdődött így el, napok óta jártunk ki, reggeleket, délutánokat ezzel töltve (igaz, a kinti forróságban mást nem is tehettünk volna, mint bent hűsölünk).

A legkisebb is besegít

Itt lászik a folyamat, ahogy a pink diszperzit alól hol meszezett (fehér), hol csemperagasztózott (sötét szürke), hol pedig enyves (középen a halványzöld-barna virágminta) réteg kerül elő. A lyukakat ennek az eklektikának egyenes folytatásaként mi mással, mint sárral tapasztottam ki:) A környékről ill. vályogtéglákból szerzett sár egyébként kiválóan teljesített eddig felületkialakítások, -javítások során.

Az apróbb javítások helyett, úgy döntöttünk, inkább az egész falat újratapasztjuk. Hát megérte, számomra ez már sokkal szimpatikusabb változat, munkanevén "sárkunyhó".

 

Ezt követően pedig íme a végleges változat:

 A Sparhelt nem helyben volt, egy pécsi lakatosmester újította fel. Miután beüzemeltük, néhány hét múlva a kertben is találtunk egy sparhelt-ajtót. Talán szép lassan az ott talált cuccokból is össze tudunk rakni egyet.

 

Nem szemétlerakó!

Nem szemétlerakó! Nem szemétlerakó! - kiszakad az emberből ez a kétségbeesett, tehetetlen (tehetetlenül reménytelen) felkiáltás, mikor a  telke végén azzal szembesül, hogy egy kisteherautóról éppen két férfi lapátolja le az építési törmeléket a földjére.
A gyerekeknek Balázs új oldaláról mutatkozott meg: ordítva futott és egyetlen lehetséges fegyverét, a fényképezőgépét kattogtatva hadonászott. Ennyi.
Pont a telekhatáron, de már a mi földünkön van egy hatalmas rakás törmelék. A törmelék tetején a munkások cigarettásdobozai. Zöld szofi. Még annyi sincs bennük, hogy legalább a büdös bagójukat eltüntessék. Teljes bátorság. Sőt arcátlanság. "A polgármester mondta, hogy ide hozzuk." - még a gyerekeim is élelmesebb hazugsággal állnának elő. És persze azon kívül, hogy elhajtanak, és a platón maradt törmeléket két telekkel arrébb dobálják le, nem történik semmi. Névről ismerjük őket. Hetente találkozunk velük. A szemembe nézve köszönnek. (Nem tudták, hogy már a tiétek a föld, többet nem fogják odavinni!) Az idill ára mindig a realitás. De miért ilyen a realitás?
Amint lesz valamid, meg is kell tudjad védeni.
Ez a banális eset mélyen megérintett minket, több gondolatkört is előhozott, de bennem leginkább a kiszolgáltatottság témája rezeg változatlanul.
Mennyiben más a vidéki és a városi kiszolgáltatottság.
Mennyiben más a férfi és a női kiszolgáltatottság.
Egy tanulmányhoz két mágikus realista regény akartam összehasonlítani,  a dél-amerikai Isabel Allende Kísértetház c. regényét és a dél- afrikai André P. Brink Homokba írt történetét. Hasonló megjelenés, hasonló problémakör, hasonló megoldások. De ennek a szemét ügynek a hatására (és nemrégiben Pécs belvárosában történt támadásokra emlékezve) átsodródtam inkább a posztapartheid (1994 utáni) dél-afrikai  fehér írók műveire, konkrétan: Nadine Gordimer: Önvédelmi fegyver,  J. M. Coetzee: Disgrace (Szégyen), André P. Brink: Homokba írt történet.
Mit lehet kezdeni az erőszakkal? Milyen túlélési stratégiái maradnak annak, aki nem akar fegyverrel a kezében harcolni? Élhet-e egy nő egy farmon egyedül (Karen Blixen: Volt egy farmom Afrikában)? Milyen élettereink vannak? S persze az örök művészi-filozófiai kérdés: van-e nyelvünk a kimondhatatlanra? Lehet-e szépen beszélni a brutalitásról? Szeretem Coetzee nyers keménységét, Gordimer tiszta nyelvét és Brink vizuális meseszerűségét. Mindegyik  tud sokkoló lenni a maga módján. És persze mindegyik leteszi a voksát az élhető jövő mellett.
Csak az a baj, hogy utálok utánfutóval menni, mert a Biokomnál olyan szűk a hely, hogy alig bírok megfordulni. Lehet, hogy ez a szemétügy kell ahhoz, hogy rendesen megtanuljam. Hm.

Alkotótelep fotók

 

Augusztus végén offline médiaművészeti alkotótelepet szerveztünk a telken. A cél az volt, hogy elektronikus művészetek tárgyában hozzunk létre műveket - lehetőleg elektronika nélkül. A munkát jelentősen megnehezítette az önellátás folyamatosan gyomorkorgató jelenléte, de azért a főzőtáborrá avanzsált alkotótáborban születtek a tervek szerint is munkák. Néhány fotó:

Esőhangok rögzítése káddal

A kád másként: közös alkotásunk, a Növényfürdő, a szántóföldön állt 2 napig

Dobokay Máté, Végh Krisztián

Szabó Barbara levélképe

Maljusin Mihály Installációja

Maljusin Mihály

A Műfa (Dobokay Máté, Kovács Balázs)

Zárásként egy koncertet is szerveztünk, ahol a Lajos és az időmilliomosok zenekar lépett fel.

 

Gasztrorgia

Saját krumplit sütöttunk saját hagymával és saját petrezselyemmel, saját uborkát és saját paradicsomot ettünk hozzá. Desszertnek találtunk 6 szem málnát és két szem szilvát.
Ellendidill!!!
Egyszerűen jó kimondani, hogy saját: mi vetettük, mi ültettük, mi gondoztuk és mi szedtük le, hogy elkészítsük.
Kicsi kertünk növényeiben ugyanolyan élvezettel gyönyörködünk, mint a gyerekeinkben: nem tudunk betelni velük, és csak ámulunk, hogy micsoda csodát vagyunk hivatottak őrizni.
Most, hogy kertünk van, érezzük csak igazán, hogy család lettünk - összekovácsolódtunk. Megint valami mélyebbet ismerhetünk meg a világból.
Tanulunk, folyamatosan tanulunk: növényekről, állatokról, természetről, gazdálkodásról, házvezetésről, egymásról.
Játszunk, újra és újra eljátszhatunk a jelen és a jövő álmainak megvalósulásával.
Ismerkedünk a faluval: az irodalmi művekből visszaköszönő figurák kapnak ellendi nevet.
Egyre inkább a bőrünkön érezzük, hogy hogyan működik a falu, és mennyire más erők mozgatják a városi pulzálást.
Otthonteremtés. Minden, ami eddig jó volt, továbbvinni -  minden ami eddig hiányzott, megvalósítani.
Nyár. Szabadság. Mezítláb sétálni a saját földeden. Még a csalán sem tud megcsípni igazán.

Itt a gigaparadicsomunk

Minivacsora-asztal óriásparadicsomokkal, két uborkánkkal

Cseperednek a patiszoncsemeték is

A "birtok"

"Birtokunkat" - így hívjuk ezt az amúgy nem nagy területű, jelenlegi életterünknél mégis 60x nagyobb földterületet - többszörösen is elhagyott állapotában találtuk. Ennek fő oka az előző bejegyzésben is említett, a faluképpel társított kilátástalanság lehet. Elsőként azok hagyhatták el, akik valaha gazdálkodtak a területen: utánuk rendezett pajta, teli szénapadlás és tarlón maradt szántó maradt. majd pedig azok hagyták el, akik már nem foglalkoztak a gazdálkodással, hagyták elakácosodni a szántót, elterebélyesedni a mindent elfojtó vadkomlót, és érdekesebbnél-érdekesebb dolgokkal dúsították a konyhakertet, pl. tv-készülékekkel, sárga bukósisakkal, és még ki tudja mit rejthet a fű mélye. Egyikük történetéről sem tudunk, de mindkét történet nyomait vissza kell fejtenünk ahhoz, hogy megkezdhessük itt a sajátunkat.
Néhány fotó arról, hogy néz/nézett ki mostanában a helyzet nálunk, aztán majd későbbi bejegyzésekben látjuk majd sorra, mit és hogyan kezdünk vissza- majd pedig átalakítani.

Visszatekintve félútról. Az épületek között az alsó volt egykor a lakrész, felül pedig istálló-pajta. Akác pedig mindenütt:)

A "fennsíkon" (a telek hátsó része) gyalogol a család. Itt még csak a peremen van akác, itt-ott dió és egyéb számomra ismeretlen fa. A háttérben már a tsz végtelen szántóföldje.

A telekhatáron a jelek szerint makacsmód tartja magát a hó. Itt találtunk egy működő diófát is.

Ellend

Vettünk egy házat Ellenden. Ez egy kicsi falu Baranyában, nincs túl messze Pécstől vagy Mohácstól. Úgy döntöttünk, hogy kimozdulnánk ideiglenesen vagy akár véglegesen is a városból, megpróbálkozunk a kertészkedéssel, kicsit talán az önfenntartással is. És legfőképp pedig szeretnénk teret adni a gyerekeknek, hogy saját tapasztalatukból ismerhessék meg a világot. Röviden ennyi a motiváció.
Emiatt aztán nem is elsősorban a házról, hanem az azt körülölelő területről, természetről, és persze saját itt végzett munkánkról (ezek zöme elektronikai - innen a dióda utónév) szeretnénk itt írni. De mindenekelőtt néhány kép:

Ez Ellend, ahogy a megérkező érdeklődő látja:

Ez pedig Ellend, ahogy a Google látja. Már távolról látszik, hogy a családi gazdaságok víziója Magyarországon csak papíron létezik: a falu körül nagyipari méretű monokultúrás szántó, és mögöttük termelőszövetkezet minden irányban. Nem is tudom, mit tehet az, aki épp földművelésre adja a fejét: talán elmegy a szövetkezetbe dolgozni? Vagy megvesz egy darab földet, majd kiadja nekik művelésre? Nincs bajom a tsz-szel, bajom inkább azzal van, hogy elképzelem: mi lenne, ha valaki horvát vagy osztrák mintára egy jól működő, egymásra szervezett faluközösséget merne elképzelni, ahol életcél lehet a (helyben végzett) munka.. node ne szaladjunk így előre, mondhatni: ami nem változott több száz évig, az miért változna épp most, stb.; ne is időzzünk sokat a következő térképrészletnél se (alig 100 km-re délre, egy hasonló méretű horvát település)




hiszen mint látni fogjuk, Ellend épp az a település, ami próbál előnyt faragni kicsinységéből: pályáznak, szerveznek, szépítenek, és ezzel tényleg elérték például, hogy mi egy pillanat alatt beleszerettünk.
Talán mások is így tesznek majd, és akkor ismét szép lassan újjáéled a falu víziója annak mindenféle jelentésdimenzióival. Addig pedig nézzük a térkép helyett a földfelszínt.