Nem szemétlerakó!

Nem szemétlerakó! Nem szemétlerakó! - kiszakad az emberből ez a kétségbeesett, tehetetlen (tehetetlenül reménytelen) felkiáltás, mikor a  telke végén azzal szembesül, hogy egy kisteherautóról éppen két férfi lapátolja le az építési törmeléket a földjére.
A gyerekeknek Balázs új oldaláról mutatkozott meg: ordítva futott és egyetlen lehetséges fegyverét, a fényképezőgépét kattogtatva hadonászott. Ennyi.
Pont a telekhatáron, de már a mi földünkön van egy hatalmas rakás törmelék. A törmelék tetején a munkások cigarettásdobozai. Zöld szofi. Még annyi sincs bennük, hogy legalább a büdös bagójukat eltüntessék. Teljes bátorság. Sőt arcátlanság. "A polgármester mondta, hogy ide hozzuk." - még a gyerekeim is élelmesebb hazugsággal állnának elő. És persze azon kívül, hogy elhajtanak, és a platón maradt törmeléket két telekkel arrébb dobálják le, nem történik semmi. Névről ismerjük őket. Hetente találkozunk velük. A szemembe nézve köszönnek. (Nem tudták, hogy már a tiétek a föld, többet nem fogják odavinni!) Az idill ára mindig a realitás. De miért ilyen a realitás?
Amint lesz valamid, meg is kell tudjad védeni.
Ez a banális eset mélyen megérintett minket, több gondolatkört is előhozott, de bennem leginkább a kiszolgáltatottság témája rezeg változatlanul.
Mennyiben más a vidéki és a városi kiszolgáltatottság.
Mennyiben más a férfi és a női kiszolgáltatottság.
Egy tanulmányhoz két mágikus realista regény akartam összehasonlítani,  a dél-amerikai Isabel Allende Kísértetház c. regényét és a dél- afrikai André P. Brink Homokba írt történetét. Hasonló megjelenés, hasonló problémakör, hasonló megoldások. De ennek a szemét ügynek a hatására (és nemrégiben Pécs belvárosában történt támadásokra emlékezve) átsodródtam inkább a posztapartheid (1994 utáni) dél-afrikai  fehér írók műveire, konkrétan: Nadine Gordimer: Önvédelmi fegyver,  J. M. Coetzee: Disgrace (Szégyen), André P. Brink: Homokba írt történet.
Mit lehet kezdeni az erőszakkal? Milyen túlélési stratégiái maradnak annak, aki nem akar fegyverrel a kezében harcolni? Élhet-e egy nő egy farmon egyedül (Karen Blixen: Volt egy farmom Afrikában)? Milyen élettereink vannak? S persze az örök művészi-filozófiai kérdés: van-e nyelvünk a kimondhatatlanra? Lehet-e szépen beszélni a brutalitásról? Szeretem Coetzee nyers keménységét, Gordimer tiszta nyelvét és Brink vizuális meseszerűségét. Mindegyik  tud sokkoló lenni a maga módján. És persze mindegyik leteszi a voksát az élhető jövő mellett.
Csak az a baj, hogy utálok utánfutóval menni, mert a Biokomnál olyan szűk a hely, hogy alig bírok megfordulni. Lehet, hogy ez a szemétügy kell ahhoz, hogy rendesen megtanuljam. Hm.